A hét számomra valójában már vasárnap este elkezdődik. Ekkor igyekszem először megnézni azokat az e-maileket, üzeneteket, amiket hétvégén a szülőktől kapok. Azért csak ekkor, mert ha előbb megnézném, akkor nem is lenne hétvégém, mert a laptop előtt ülhetnék vagy a telefonomat nyomkodhatnám, és nem lenne hétvégi bevásárlás, főzés, takarítás, mosás, de nem lenne kirándulás, utazás, és nem lenne rokonlátogatás és beszélgetések sem.
Szóval vasárnap: ekkor olvasom tehát a szülői maileket. Ekkor írom meg a válaszokat, amelyeket hétfőn reggel küldök el. És ekkor állítom össze a hétfői rendelés első felére szóló előjegyzéseit is, amelyek még módosulhatnak délig, a jelentkezések lezártáig.
Aztán jön a hétfő reggel, és indul a hét egy középiskolában, ahol fél 9-kor kezdünk. Osztályvizsgálatok vannak. Sorban egymás után jönnek a középiskolások, 25-28 gyerek egy napon. Súly-, magasság-, vérnyomásmérés, belgyógyászati vizsgálat, beszélgetés, kérdések, családi előzmények, mostani panaszok, egyszóval valamennyi testi tünet és persze előbb-utóbb kiderülnek a lelki bajok is. Egy-egy tanuló vizsgálata tarthat 15 percig, de tarthat egy órát is, attól függően, mennyire zűrösek a lelki ügyek, mert itt ragadunk le leginkább. Hogy miért? Mert ebben az iskolában nincs iskolapszichológus. Kellene, hogy legyen, de nincs. Kérdezhetem, miért, a válasz akkor is az, nincs.
Ha előző évben is találkoztam már a gyerekekkel hasonló vizsgálaton, és néhány közvetlen mondatot is tudtunk váltani az idő szűke ellenére, akkor a következő alkalomra már bizalmat kapok, és megnyílnak a kamaszok. És ha egy kamasz megnyílik, és bizalmába fogad, nem lehet “elhajtani”, mondván, nincs idő. Nem hajtom el, teremtek időt, de az idő nem végtelen. Általában délután 2-ig tudunk az iskolában maradni. Ennyi a szűkre vagy tágra szabott idő.
Az időben sokat csúszni nem jó, mert akkor nem lesz időm enni, mert 4-kor már folytatom a rendelést a háziorvosi praxisban. Két órám van így a két rendelés között szerencsés esetben, ami épp elég egy késői ebédre, arra, hogy átgyalogoljak a suliból a rendelőbe, és arra, hogy ne essek be az ajtón pont 4-kor, hanem előbb érkezzem, kicsit leüljek, összeszedjem magam.
És négytől kezdjem a háziorvosi rendelést.
Egyedül, mert az asszisztensem még a másik doktorral dolgozik. Szerencsések, akik szemfülesek, gyorsak és bejelentkeznek a rendelés első felére, mert negyedóránként kapnak időpontot, így sokkal nyugodtabban tudunk beszélni, és tudok gyereket vizsgálni, mint amikor állandó sietségben vagyunk a kint várakozók sora miatt. Az elvárt adminisztráció azonban legtöbbször hiányos marad, ha egyedül dolgozom, mert meglehetősen nehéz az előzmények kikérdezését, a vizsgálatokat, a magyarázatokat, a diagnózis felállítását, a gyógyszerfelírást, az alkalmazás elmagyarázását és az igazolásokat kitölteni 15 perc alatt. És ebben benne van a bejönnek, kimennek, vetkőznek, öltöznek, a gyerek nem akar sem vetkőzni sem öltözni, nem nyitja a száját, nem tudom meghallgatni a tüdejét, légy szíves engedd meg kérlelés, és válassz matricát mind egyben.
De az igazi “fekete leves” este 6-tól kezdődik, amikor azok a hétvégi ügyeleten jártak érkeznek, akik olyan ambuláns lapot kapnak, hogy hétfőn keressék fel a háziorvosukat. De miért is, amikor 12-24 órával előtte már vizsgálaton estek át, és megvan a diagnózis meg a terápia is. Jönnek a hétvégén otthon megbetegedettek, akik nem jártak ügyeleten, és semmilyen gyógyszert sem kaptak napokig a házipatikából sem, jönnek a pénteki iskolai hiányzók, akik már jól lettek, de iskolába orvosi igazolás nélkül nem mehetnek. És jönnek a lázasok, hányósok, köhögősök, kiütésesek, és néha az elmaradt oltások pótlása miatt is betévednek. És összeáll az eklektikus zűrzavar. A szűk és szellőzetlen folyosó kékre festett padjain.
Még jó, hogy fölszereltettem három évvel ezelőtt egy szinte ipari légtisztítót a folyosóra. Mert így is, de ha nem lenne, akkor még inkább összeköpködnék egymást a várakozók.
Néha azon gondolkodom, mennyi folyadékot kell inni a doktorféle embernek egy nap alatt, mert a délelőtti időszakban is csak dolgozom, délután ki sem megyek 4-5 órán keresztül a rendelőből. A helyiségbe nem viszek be innivalót, mert ott nem eszünk és nem iszunk, kimenni a konyhába viszont nincs idő rendelés közben. Meg nem is ildomos, mert szúrós tekintetek néznek: hova megy, miért kell ennyit várni. És akkor nem is beszélve a mosdóba jutásról. Az egyik kolléganőm, amikor kimegy a rendelőjéből és elindul a WC felé, hangosan mondja a folyosón ülő hallgatóságnak, hogy “pisilni megyek”. Egy ideje nagyon jól értem, miért mondja.
És ami az egész estébe hajló történetet megfejeli, az az állandó telefoncsörgés. Így formálva gyomorszorítóvá a nagyon igyekszem, de állandó időzavarban vagyok folyamatát este fél 9-9-re.
Vagy későbbre, mondjuk a tél közepén.
Szeretem a csöndet a nap végén.
Az asszisztensem, aki jó esetben 6-tól tudott hozzám csatlakozni, a rendelésünk végeztével már elmegy, én maradok, még ülök ott. Ülök és hallgatom a csöndet. Aztán bezárom az ajtókat, a bejáraton a rácsot, és elindulok haza. Télen kuka sötét és hideg van, de nyáron is ugyancsak alkonyodik már olyankor.
Ilyen volt a hétfő, ami valójában vasárnappal kezdődött…
A fotóért köszönet Helmeci Andreának (https://momentsbyandrea.blogspot.com/)