Van egy csoport, K9 a neve, mert tagjai minden héten kedden este kilenckor találkoznak, ki-ki a maga képernyője előtt. Egyetlen személy volt eredetileg az összekötő kapocs közöttük: a gyermekorvosuk, dr. Lengyel Boglárka, aki a nagy bezárkózás idején arra gondolt, együtt minden könnyebb, még félni is.
Kinek az ötlete volt ez a hetenkénti digitális találkozó?
Az enyém, és azért találtam ki, mert a karantén mindnyájunkat összezavart. Március közepén volt az a zavaros hétvége, amikor mindenki összevásárolt mindent, attól való félelmében, hogy éhen fog halni, majd 16-án kiderült, hogy ez egy hosszú éhen halós periódus lesz. A központi intézkedések miatt orvosként, egy pillanat alatt egyedül maradtam a rendelőben két asszisztenssel.
Hogyhogy? Mindenki úgy érezte, hogy nagyon veszélyeztetett, és nem ment be rendelni?
A 65 felettieknek azt tanácsolták, hogy a saját egészségük védelme érdekében telefonon és interneten tartsák a kapcsolatot a páciensekkel. És hát rajtam kívül mindenki 65 feletti. Maradt tehát a telemedicina.
Pedig azelőtt nagyon nem szerették az orvosok, ha telefonon kértek tőlük diagnózist, tanácsot.
Igen, én viszont ezt már évek óta csináltam. Az elmúlt évek alatt rengeteg kakiról, köldökről, pöttyről, váladékos szemről, torokról, körömről készült fényképet kaptam, úgyhogy amikor ez lett a központi ajánlás, nekem már könnyen ment.
Amikor az orvos kap egy képet egy problémás testrészről, a diagnózishoz egyéb fizikális tünetek is hozzátartoznának, nem?
De igen, ezért az elmúlt évek alatt megtanultam úgy kérdezni, és a szülők is megtanultak úgy válaszolni és gondolkodni, hogy ez a kommunikációs csatorna egész jól működött, működik. Az évek alatt a szülőkkel összehangolódtunk, kiderült, hogy van egy olyan rétege ennek a majdnem ezer családnak, akik szinte önállóak.
A tanácsadások helyébe lépett a K9?
Igen, és a rendelések helyébe is. Hirtelen nem voltak elérhetőek a doktorok, mindenki félt, és azt gondoltam, hátha segít kilátni a zűrzavarból, ha kapcsolatban maradunk egymással. Nagyon rossz érzés volt úgy bemenni a rendelőbe, hogy nem voltak gyerekek. Azért kellett mégis bemennem, hogyha mégis valakinek szüksége van ellátásra, akkor megfelelő védőfelszerelésben – ami akkor még nem volt, csak egy maszk és pár kesztyű kettőnknek – fogadni tudjuk. Van egy zárt facebook csoportom, csak a pácienseimnek, és mivel a többi doktornak nincs ilyen csoportja, a rendelőnek is csináltam egyet, ahová mindig fölteszem a kollégáim rendelésével kapcsolatos dolgokat. A kedd este 9 órát a titkos csoportban hirdettem meg, hogy beszélgessünk ebben a koronavírus okozta zűrzavarban. Eleinte nagy sírások voltak. Mindenki elmondta a félelmeit, meg hogy ez az egész helyzet milyen változásokat hozott az életében. Az első alkalom után úgy éreztem, jót tenne a csoportnak, ha a következő alkalomra meghívnék vendégnek egy pszichológust. Nemcsak a gyerekekről kell ugyanis beszélgetnünk, hanem a családjainkról is. Fontos elmondanom, hogy a vendégeink – talán egy kivétellel – maguk is a páciensi körbe tartoznak, tehát nem idegenek.
És ki volt a kivétel?
Boldizsár Ildikó mesekutató. Áprilisban épp egy keddi napra esett a születésnapom, és arra gondoltam, hogy választok magamnak egy „ajándékszemélyt”. Ildikó gyerekkori barátnőm, és mivel a gyerekei nem voltak pácienseim, így ő lett ilyen megközelítésben a kakukktojás. Ajándékba persze egy mesét hozott, és ebben a helyzetben a meseterápiáról, mint támogató lehetőségről beszélgettünk.
Hogyan találta ki a témákat?
Ahogyan beszélgettünk a szülőkkel, ahogyan elköszöntünk, az mindig hozta a következő hét témáját. Amikor például a tudatosság kerül a középpontba, és arról beszélgettünk, hogy majd a karantén után hogyan éljük tovább az életünket, meghívtam a Tudatos Vásárlók Egyesületétől az egyik kis páciensem anyukáját, aki mesélt például a közösségi kertekről, meg a vásárlói közösségekről. Következő alkalommal pedig elhívtam egy másik kis páciensem anyukáját, aki buddhista tanító, és a tudatosság buddhista megközelítéséről beszélt. Van a pácienseim közt egy család, akik ugyan 5-6 éve a világ másik felére költöztek, de tartjuk a kapcsolatot. Meghívtam egy beszélgetésre az apukát, Tamást is – akinek Tasmániában fél 5-kor kellett kelnie, hogy velünk lehessen este kilenckor. Elmesélte, hogy abban a városban minden házhoz tartozik kert, és – bár amikor itt már tavaszodott, akkor ott a tél közelített -, az emberek kihasználták az utolsó jó időt, és vásároltak palántákat, hogy a karantén idején növényeket neveljenek. Mivel akkor már itt is lehetett palántákat venni, Tamás „24 karátos” sárgarépakertjéről hallva – amit a gyerekekkel iskolakertként műveltek – sokan kedvet kaptak a kertészkedéshez a csoportban. A „24 karátos sárgarépakert” egy kedves szójáték, azon alapul, hogy angolul a sárgarépa (carrot) és a karát szó nagyon hasonlít. Abban az időben ültettünk mi is a csecsemőotthonban – ahová járok rendelni – paprika- meg paradicsom-palántákat. A gyerekek fejlődéséhez, jó közérzetéhez borzasztóan fontos, hogy a természet közelségében éljenek, amitől idén tavasszal meg voltunk fosztva. Így sokat beszélgettünk arról, hogy bármilyen kicsi is a kert, életet lehet csíráztatni benne. De az is elég, ha egy ládában vetünk el magokat, amelyek örömöt hoznak abba a félelemmel teli zűrzavarba, amelyben élünk.
És hogyan sikerült az átállás a normális életre – már ha ez az?
Elkezdtek dolgozni, edzőterembe, fodrászhoz járni az emberek, meglátogatták a nagymamát, és szép lassan elengedtük a félelmeinket.
Kicsit amolyan önterápiás csoportként is működtek? Vagy önmagában a közhangulat változása is elhozta a megnyugvást?
Igen a világ is változik, de a csoport is nagyon sokat segített. Látszott, hogy várják a keddet. Fél 9-től már csatlakozhatott egyénileg, aki szeretett volna kérdezni, akár az elmaradt védőoltásokról, vagy bármilyen problémájáról, addig a többieket még nem kapcsoltam be. Volt, mikor a gyerekek is ott üldögéltek a szüleik mellett, sokszor el is aludtak hozzájuk bújva. Olykor az apukák is be-becsatlakoztak. Eleinte még nem voltam elég ügyes, és nem tudtam, hogy a Zoom-ot hogyan lehet 40 percnél hosszabb ideig használni. Később már másfél-két órát is beszélgettünk.
Ők is javasoltak témákat, vendégeket?
Inkább én, hagyatkozva az érzéseimre, hogy mi érdekelheti őket. Például a legelején volt egy kötetlen beszélgetés arról, hogyan élik meg a gyerekek a karantén okozta stresszt, szorongást, hogyan érzékelik a szülőkben zajló folyamatokat, hogyan lehet okosan elmagyarázni nekik, hogy mi történik? Aztán beszélgettünk az otthontanulásról egy pszichológussal, szóba került az is, hogy veszélyes lehet-e az internetes kommunikáció adta szabadság. Hiszen már az óvodásokat is bekapcsolták a digitális világba – az óvónénik küldtek nekik feladatokat, és próbáltak beszélgetni velük. Már akivel lehetett, mert sokan elzárkóztak a személytelen kapcsolatteremtéstől. Több szülő is panaszolta, hogy az óvónők csak kiadják a feladatokat, és nem törődnek a gyerekekkel. Erre meghívtam egy óvónőt is, Bernáth Otíliát, hogy válaszoljon a szülők kérdéseire. Utána a kötődő nevelés volt a témánk, ezzel kapcsolatosan egy anyuka volt a vendégünk, aki arról beszélt, hogyan lehet értelmesen kezelni a gyerekhisztit, vagy éppen a szorongásokat ezzel összefüggésben.
Mit tanácsoltak a szakemberek, mit mondjunk a gyerekeknek a járványról?
Azt mondta a pszichológus, hogy elsőre elég higgadtan a tényeket elmondani, és utána arra reagálni, amit a gyerek kérdez. Nem kell vélelmezett kérdéseknek elébe menni, hiszen az is lehet, hogy ami nekünk problémának látszik, az neki nem is az. Inkább a folyamatos készenlétet tartsuk fenn. Akkoriban megjelentek koronavírus-meséket összegyűjtő könyvek is, amelyekben ábrázolták és megszemélyesítették a „koronás” vírust. Engem azzal kerestek meg, hogy orvosként véleményezzem és írjak előszót egy amerikai mesegyűjteményhez. Kérdeztem Boldizsár Ildikót is, hogy mi a véleménye, és azt mondta, hogy a mesekincs a leghasznosabb, mert abban kódolva megtalálja a kisgyerek a megküzdési mintákat, és az sokkal fontosabb, mint hogy most rajzos mesében kezdjünk el beszélni neki a koronavírusról. Az, hogy miként terjed a fertőzés, és miért kell még mindig maszkot hordani, nem mese, csupán gyereknyelvre lefordított tájékoztatás, érdemes a helyén kezelni.
Nyáron szünetet tartotok, és ősszel folytatjátok? Vagy okafogyott lett a K9?
Nem. Ősszel újra kezdjük, mert a nagy nyugalom nem jött el. Furcsa létezésben vagyunk – és vagyok én is a rendelőben. Egyfajta rendetlenségben, állandó készültségben, és küzdelemben azért, hogy végre egy kicsit lélegzethez jussak és kikapcsolódhassak. Közben úgy érzem, a lelki tartalékaim fogynak nagyon. A kis csoportom most családi körben próbálja élvezni a nyarat, a második „koronás” hullám fenyegető árnyékában, aggódva, hogy mit hoz az ősz. Azt hiszem, továbbra is nagy szükségünk van egymásra.
Forrás: hogyanmondjamelneked.hu, MIHALICZ CSILLA