Csöngetünk, már nyílik is az ajtó, Sedlák Gabriella, a Déméter Ház program koordinátora siet elénk, és üdvözöl olyan kedvességgel, mintha már ezer éve ismernénk egymást…
Kórház hangulatnak nyoma sincs. Egy kisfiú játszik a nappaliban. Ő az egyetlen jel, hogy azért nemcsak egy menő kultúrintézményben vagyunk: arcocskáját zöld színű szájmaszk takarja. Ő Máté, bentlakó transzplantált.
Gabi szobája kellemes, az egész hely tisztaságról, struktúráról árulkodik, de mindeközben szívélyes és maradásra invitál.
Alig várjuk, hogy megismerjük ezt a stramm nőt, aki az alapítvány szíve, motorja.
Sedlák Gabi (SG): – Mindig azt mondtam, vallom most is, hogy a gyermekhez hozzátartozik a szülő. Ha gyerekeket akarunk ápolni, el kell fogadnunk, hogy a gyerek meg a szülő össze vannak nőve. Nem lehet őket szétválasztani. Amikor idekerültem a gyermekintenzív osztályra, már akkor is azt képviseltem, hogy nem szabhatunk látogatási időt: akkor jön a szülő, amikor akar, és addig marad, ameddig akar…
Lengyel Boglárka (LB): Mikor kezdted, mikor kezdtél dolgozni?
SG: – 1976-ban pályakezdő csecsemő és gyermekápolóként kezdtem, az I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Perinatális Intenzív Centrumában. 10 évig dolgoztam ott, 4 és fél év megszakítással (gyermekem született és vele voltam, amíg lehetett). GyES után visszamentem dolgozni, elvégeztem a koraszülött-, újszülött-, gyermekintenzív terápiás szakápolói képzést, közben kerültem a Cerny mentőhöz [Péter Cerny Alapítvány, http://www.cerny.hu/]. Somogyvári doktor úr (közben gyerekhang, hallatszik a folyosóról) nagyon megválogatta a csapatát így óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem csatlakozni? Majd kibújtam a bőrömből örömömben! (közben Máté huhog), és… (Máté drágám, most menj vissza oda játszani, köszönöm, Drágám). Lényeg az, hogy 5 évig Cerny mentőztem. A koraszülött mentés, teljesen új dolog volt, nem egészen egy éve működött az alapítvány, Dr. Somogyvári Zsolt vezetésével. Amikor még én dolgoztam a I-es ’nőin’ [I. számú Női Klinika], akkor még ha más intézményből kaptunk babát a kihűlt, szürke-kék újszülött volt a jellemző, s akkor jött a Cerny… Az első kivonulás nagyon emlékezetes volt…. megjött a mentő, megvolt már az inkubátor. Minden meg volt, kivéve a személyzet. Somogyvári doktornak volt PAV I-es jogosítványa, ami kellett a mentőautóhoz, így Ő vezetett, Nobilisz doktor pedig összerakta hátul az inkubátort, amíg Esztergomba értek! Így hozták el ők ketten az első koraszülött babát. Ez 88-89-ben volt.
Somogyvári doktornak is az volt a hitvallása, hogy ha elvisszük a gyereket az anyukája mellől, próbáljuk meg a szülőben is tartani a lelket. Amikor a baba egy koraszülés után PIC-be került, az anyuka maradt a küldő intézetben, nem tudott a babája mellett lenni. Akkor jött az ötlet, kapjanak az anyukák egy polaroid fényképet, hogy azért láthassák a kicsijüket. Nagyon szép öt év volt, tényleg imádtam. A Cernyinél a munkatársakkal igazi családot alkottunk, szerettük, tiszteltük egymást, én 34 évesen mindenki Bozsi mamija voltam!
Akkor jött Zelenij doktor, aki mindkét helyen dolgozott, hogy kellenék főnővérnek a László Kórház gyermek intenzív osztályára. Mondtam: „Ne hülyéskedj Artúr, 15 éve csak koraszülöttekkel foglalkozom. Most gyermekintenzív? Hát nem tudom.” Meggyőzött… Ez egy óriási szakmai kihívás volt. Viszont újra kellett tanulnom a gyermekgyógyászatot. Így 25 évvel ezelőtt az Újhelyi főorvosnővel közösen, tele energiával egy irtó klassz gyermekintenzív osztályt sikerült kialakítani. Aztán kaptunk új helyet is. Úgyhogy felépítettünk egy gyerek intenzív osztályt, ahol törekedtünk arra, hogy nővérbarát legyen, hogy a rengeteg kilométert, amit a nővérek lerohangálnak, azt csökkentsük. A László Kórház infektológiai [fertőző] kórház, de sikerült összehozni az 1 ágyas kórtermet, lett 2 pozitív, meg 2 negatív szoba. Hiszen, amikor egy osztályon egyszerre ápolunk egy csontvelő transzplantációs immun kompromittáltat meg 2 varicellásat [bárányhimlő], akkor nagyon fontos, hogy ezek a negatív meg pozitív szobák meglegyenek.
Nekem mindig az volt a halálom, hogy az intenzíves nővér, aki a beteget ellátja, ne menjen ágyat suvickolni, meg egyéb segédmunkát végezni, ahelyett, hogy a szakmunkát csinálná. Erre kell a segédápoló személyzet. Voltak harcaim az ápolási igazgatósággal. Pedig, ha egy nővér jól érzi magát a kórházban, ahol dolgozik, mert jó a környezete, és meg van becsülve, akkor jobban dolgozik, és lesz beteg elégedettség is. Nem feltétlenül volt ezzel a hozzáállásommal sikerem.
15 évig voltam főnővér, és emellett a gyermektranszplantációs osztályon kezelt gyermekeket és a körülményeiket is ismertem. Kerültek hozzánk egyrészt azok, akik, ha nem is intenzív terápiát, de intenzív monitorozást igényeltek, aztán meg minden invazív beavatkozást ott végeztek el. Kriván doktor úr, aki a beavatkozásokat végezte, szeretett velem dolgozni, igyekeztem segíteni, hogy flottul történjenek a beavatkozások, hisz abban az időszakban Ő jószerével egyedül vitte a gyermek-transzplantációt.
LB: – Hogyan indult a Déméter Ház?
SG: – A Déméter ház már 2006-ban elindult, de amíg én nem voltam itt, ez egy apartmanházként működött. Tehát a szociális háttér meg az önkéntesek megszervezése nem működött még. 2009-ben Kriván doktor szólt, hogy meg kellene pályáznom a Vodafone Főállású Angyal pályázatát, mert mintha nekem találták volna ki… A pályázat 1 éves fizetéssel támogatta az Angyalok munkáját, hogy megvalósítsák azt, amit egy adott civil szervezettel kitűznek.
Beadtuk a pályázatot, amelyben szerepelt, hogy a Déméter Ház célja, hogy megelőzzük a transzplantált gyerekek szociális izolációját, megfelelően tájékoztassuk a szülőket, a családok együtt maradását támogassuk, stb.
Ez egy négy fordulós pályázat volt, 240 pályázóval. Az első körben beválogattak ebből kb. 30-at. Aztán volt egy telefonos interjú, majd egy személyes, ahol 12-en voltunk, ebből heten lettünk főállású angyalok.
Aznap, amikor csörgött a telefon, és mondták, hogy megnyertem, nagyon, de nagyon örültem neki… Mert ez egy óriási lehetőség volt… A programot az elmúlt 9 év alatt építettük fel, és egyre többet akarunk… Most, hogy már szociális helyiségek is vannak, jóval több programot tudunk szervezni a gyerekeknek, mert van hova… A szülőknek is tudunk jógát szervezni, hogy jógázzanak, de ne a nappali közepén, amikor az egyik család főz, a másik nézi a tv-t a sarokban, mi meg ott szerencsétlenkedünk… 🙂
Fodrász is jön havonta egyszer, és megigazítja az anyukák haját, vagy a gyerekekét. Van vállmasszázs, meg ilyen apróságok, amelyek nem nagy dolgok, de mégis sokat tudnak segíteni a szülők közérzetén. Most rendezzük be az új szárnyat. Most rendeltünk meg egy csomó dolgot, bútorokat, játékokat, meg amikre még szükségük van… (kopp-kopp: Máté???)
Azért én törekszem arra, hogy figyeljek a szülőkre, és ha látom, hogy beszélgetésre van valakinek szüksége, akkor én elhozom egy fotel-kúrára…
Ahogy befejezzük itt a berendezkedést, jön a régi szárnynak a felújítása… 12 éve megy már a régi szárny. Bútorokat kell cserélni stb., stb… Azért kampányolunk, hogy ez is meg legyen. Most dolgozunk ki egy remek koncepciót egy hölggyel, aki megkeresi a cégeket, hogy támogatói csomagokat vásároljanak, és fogadjanak 1-1 apartmant örökbe. Választhatnak, hogy ők maguk felújítják az adott apartmant, kifizetik magát a felújítást, vagy fessék ki, társadalmi felelősségvállalás keretében.
Persze csak fokozatosan tudjuk majd megvalósítani, mert nem tudunk kivonni 8 apartmant a forgalomból.
Sajnos, a céges megkeresések nem működnek sikeresen, ha nincsen személyes kapcsolat…
LB: – Kik laknak az itteni apartmanokban?
SG: – Ahogy ment előre az idő, nemcsak azok laknak itt, akiket aktuálisan kezelünk, hanem Debrecenből, Szombathelyről, Pécsről, jönnek a gyerekek nagyobb kivizsgálásokra, akár több napra is. Sokszor kell sakkoznom, hogyan osszam be az apartmanokat…
Ezt a házat mi teljesen alapítványi finanszírozásból működtetjük, semmi állami finanszírozást nem kapunk. Semmit. A kórháznak fizetjük a fűtés, víz és áram költségeit. A kardiológián van napi 3500 forintos költséggel szállás, úgy, hogy 3 anyuka van egy szobában. A Démétér Házban 500 forint napi rezsihozzájárulást kérünk attól, aki ki tudja fizetni.
Jelenleg 14 apartmanunk van.
Mindig megkérdezem, nem okoz-e gondot, hogy ők a rezsihozzájárulással beszállnak. Aki azt mondja, vagy menetközben úgy gondolja, hogy nincs rá pénze, akkor nem kérjük el.
A válság időszakában vezettük be ezt is, előtte térítésmentes volt. Két lehetőségünk volt, vagy bezárjuk a házat, vagy kérünk a szülőktől hozzájárulást. Akkor nem 500 forintot, hanem 1000 forintot kellett kérnünk. Én azt hittem a szívem szakad bele…Én húztam, húztam az időt, hogy várjunk …
És akkor kaptunk egy évre egy állami támogatást… Azonnal visszavettük az árat. Mátéék – Máté az a kisfiú, aki itt szaladgál – itt laknak, és nem mennek haza szinte soha…
LB: – Az étkeztetést hogyan oldjátok meg?
SG: – Amíg fönt az osztályon vannak, addig kapják a reggelit ebédet vacsorát. Amikor már itt vannak a Démétérben, többnyire maguknak főznek.
De van kávés bácsink, aki hozza a kávét, mindenkinek, a szülőknek, nekünk is. Van olajos bácsink, van olyan támogatónk, aki, ha van rendezvényünk, üdítőt és az ásványvizet hozza. Van kicsi szendvicsezősünk… Ezeket a támogatókat gyűjtögetjük.
Karácsonykor minden család kapott tartós élelmiszer csomagot. De ezekben még libamájpástétom is volt, nemcsak száraz tészta. A Coop Magyarországnál van egy nagyon jó ismeretségem, és amikor van olyan árú, hogy majdnem lejár, akkor több száz csomaggal kapunk.
Ha olyan családunk van, akikről tudom, hogy anyagilag nagyon-nagyon nehéz helyzetben vannak, akkor van egy másik Alapítvány, aki anyagilag is támogatja a családokat, és akkor nekik szoktam szólni.
Tehát egy nagyon szerteágazó támogatói hálózatot kell koordinálnom… De megtanultam feladatokat leosztani, és leginkább az Alapítvány menedzselését csinálom most már. Tehát: hogy működjön, legyen pénz, ne legyen az, hogy…
(– Mondjad, gyönyörűm! – Máténak… :-)) Elég gyakran fordul elő, hogy későig itt vagyok. Mindig jön szomszédolni Máté… Ezt csinálta most nekem… (egy fehér hengeralakú ragasztott papírt húz Gabi a kezére) Ha valaki megüti a karomat, ez megvéd… Mondom, senki nem akarja a karomat megütni… Óriási…
Eléggé összetett a feladat, de én nagyon szeretem csinálni.
LB: – Vannak még házak az országban?
SG: – Vannak még McDonalds házak. Ezek is nagyon fontos szerepet játszanak a beteg gyerekek segítésében, de itt csak az anya mehet a gyerekkel. Tehát nem úgy működik, hogy van egy apartmanja az egész családnak, és a család többi tagja akkor jön megy, amikor akar. Én tényleg azt akarom, ne essenek szét a családok, és tudjanak a gyerekek a tesóikkal találkozni. Tudjon jönni az apuka hétvégén. (kopp…kopp…) Máté! menjél vissza a másik oldalra légy szíves, majd szólok, hogyha jöhetsz… jóóó?…
Fontos megemlíteni, hogy vannak még kórházpedagógusaink, nagyon lelkesek. Ők valójában a Fővárosi Iskola Szanatórium munkatársai. Tehát ők nem alapítványi dolgozók, de mindent csinálnak, amit kell: rendhagyó tanévnyitó, tanévzáró… Olyanokat rittyentenek a csajok minden évben, hogy csuda!
Az egyik transzplantált gyereknek az apukája a fővárosi tűzoltó parancsnokságról, minden évzárón itt van a 40 méter magas kosaras tűzoltó autóval, és minden évben viszi fel a srácokat a magasba.
Itt a játszótéren, megy az akadályverseny, a feladatokért a gyerekek plecsnit kapnak: ha összegyűjtött 5 plecsnit, az már ajándék…
Van nekünk egy Puskás Petink… Aki minden rendezvényen itt van, és szuper jó bulit csinál a gyerekeknek. Nagyon jó lélek az a fiú, hozza az egész Bieberst. Az öccse….. és mindenki eljön, itt fociznak a gyerekekkel.
Van freestyle-os fiúnk, Szabados Ádám, aki elképesztő mutatványokat csinál a focilabdával, és a társaival.
Két hónappal ezelőtt ő szervezte meg a Firpoburgerben, hogy kapjunk egy különtermet, meg hamburgert vagy firpoburgert – miközben ő meg egy másik sráccal bemutatta a labdazsonglőrködést a gyerekeknek.
Van egy kis alapítványi buszunk, és akkor a ház lakóit meg 1-2 Pest környéki gyereket, akiket össze tudtam szedni, beraktam a kisbuszba, és irány a Firpoburger….. bulizzunk!
Rácz Jenő Michelin csillagos chéf is hozott nekik ajándékot, egy tündéri kiscsaj pedig sütiket.
Moziba is elvittük a gyerekeket. A Víg Színház mellett van az a mozi, [Kino] ahol lehet kisebb termeket bérelni… Kibéreltünk egy termet, de amikor mondtam mire szeretnénk, akkor nem kértek bérleti díjat… Ezek a gyerekek pattogatott kukoricát nem ehetnek, de mindenféle rágcsát, jó kis „egészséges” gumicukrot, ropit vittünk, meg dobozos üdítőt, hogy legyen mozi feeling…
A házgondnokunktól nem tudok olyat kérni, amit ne tenne meg. Moncsi minden nap itt van 9 és 3 között… Ő fantasztikusan jó lelkű, egy tündér…
Most van egy önkéntesem is, aki ha kell a jobb kezem, ha kell a bal… Óriási terheket szed le a vállamról! Most megbeszéltük, hogy Ikea bútorok kellenek, ő meg megy és intézi…
Persze, meg kell szervezni az önkénteseket, akik összeszerelik, de arra is van egy nagyon jó kis bejáratott csapat.
Van egy unokaöcsém, aki villamosmérnök és csoportvezető a Knorrnál. Amikor mozgósítom, ír egy kör-emailt, hogy ki akar jótékonykodni? Szívesen jönnek.
Erikának, Ő a korházpedagógusunk, 3 fia van, ha kell jönnek… Mindent ők szerelnek össze, és ilyenkor este 11-ig én is itt vagyok velük, mert vacsora nélkül nem engedem el őket ?.
A gyerekek nem ehetnek sima igazi kenyeret, mert azt össze tapogatják. Ha valami rendezvényünk van, én azt megbeszélem a pékkel, hogy kérek 6 db egy kilós kenyeret szeletelve…és amikor megsül a kenyér, ő fogja, belerakja a szeletelőgépbe, nylon kesztyűben, rögtön ráhúzza a celofánt, és akkor megyek érte és úgy hozom, hogy a gyerekek ebből nyugodtan ehetnek…
Szigetszentmiklóson a Petőfi Sándor utcában egyik oldalon a pék, másik oldalon a hentesünk van…
LB: – Folyamatosan azon járnak a gondolataim, hogy az illuzórikus, hogy állami támogatást kapjon egy ilyen alapítvány? Tehát minden kormányban illúzió volt?
SG: – Az az egy éves támogatás még az előző érában volt… A szocialista érában. Ennek az épületnek a felújítása 223 millió forint volt, 42 millió állami finanszírozást kaptunk akkor…
Nem bonyolódunk bele politikai eszmefuttatásba. Itt az ideje, hogy körbe nézzünk. A leírás helyett beszéljenek a fotók, mert harmóniát látunk, bármerre megyünk.
És Gabi lelkesen tovább mesél. Nem lehet nem vele szárnyalni… ötletelni… örülni… rácsodálkozni… Ez a hely a gyógyulásról szól, a családokról, kapcsolatokról és a csodáról, amit sok hasonló intézményben hiába keresünk.
Majdnem este 9, amikor elbúcsúzunk. Most már valódi ismerősökként, és tele segíteni akarással, a föld felett lépdelve…
Köszönjük, Sedlák Gabi!
További információk a Déméter Alapítványról:
https://demeterhaz.hu/