„Színészként mindig a rendező koncepciójának részei vagyunk, ebben a vonatkozásban teljesen mindegy, hogy milyen színházban játszom éppen, a lényeg, hogy abban a rendszerben leszek alkotótárs, amit a rendező kitalált. Az biztos, hogy a rendező, ismerve a korosztályt, akinek mesélni fog olyan formát hoz, ami speciálisan a gyerekközönséget szólítja meg.
Nem igaz az az általánosítás, hogy másképp kell gyerekeknek játszani, a gyerekszínház szó is pejoratív töltésű.
Ahogyan az emberek a színház-gyerekszínház viszonylatról gondolkodnak, szépen leképezi, hogy ma Magyarországon mit gondolnak a felnőttek a gyerekekről.
A lebutított mesék, harsány szereplők elé beterelt gyerekek, akikkel legalább addig, amíg színházban vannak nincs gond egész más üzenetet kapnak tőlünk, felnőttektől, mint azok, akik olyan színházat néznek, ahol kiszakadva a hétköznapokból belevonódnak egy történetbe, amiben persze könnyen magukra ismerhetnek, akár életkoruknak ismert nehézségeit is viszont láthatják – pont, mint minden színházban.
A csecsemőszínház a legszebb gyümölcse ennek a gondolkodásnak. Abból a felismerésből született, hogy minden embernek, legyen az akármilyen korú, joga van a kultúrához. És igénye is van rá.
Én nagyon szeretek csecsemőknek játszani. Amikor életemben először ilyen előadásban színpadra léptem, tehát fölmentem a Kolibri fészekben a színpadnak kijelölt dobogóra, elámultam a közönségen, aki fogadott. Tágra nyílt szemekkel ültek – másztak – ringatóztak velem szemben a pici gyerekek, olyan nyitottan és élénk figyelemmel, amilyet előtte soha nem tapasztaltam. Mellettük a szülők nem kevesebb érdeklődéssel és izgalommal várták a játékot, egyszerre figyelték a színpadot és a gyermekük reakcióit. Sűrű volt a levegő a várakozástól és azt éreztem, hogy ami egy ilyen közegben történik annak biztos mély, hosszú távú hatásai lesznek.