A napokban folytattuk a keksz-témát, amire sok reakció érkezik azóta is, sokakat megmozgatott. Érkezett egy felvetés a keksz-pszichológiájáról. Azt gondoltam megkeresem azt az embert, akinek a véleményében bízom, akinek gyerek-pszichológia a hivatása.
Beszélgetni hívtam Vasas Évát.
A témát felvető kommentet idemásolom:
“Arra még nem érkezett válasz, hogyan lesz a gyerek kekszfüggő…. meg egyéb nyenyenyunya függő.
Nálunk nagyjából 3 éves korig rendben volt minden: iszisz, blws gyerek, egészséges növényi kajával. 3 éves kortól ahogy tágul a gyerek világa, egyre több emberrel találkozik. Egyszerűen nem lehet a szemét kaját a gyerek lelki sérülése nélkül kizárni. Mert basszus, itt is zörög a lakóparkunkban a zacskó, mert azt este 6-kor kell a gyerek kezébe nyomni, amit aztán büszke arccal kihoz megmutatni, kínálgatni. Tegnap is két nyalókát szopogató-ropogtató lány állta körbe a lányomat, és néztek, ahogy játszik. Az enyém megállt a játékban és sóvárgó szemekkel figyelte őket. Miután nem húztunk el egy jurtába az erdő közepére, képtelenség normálisan etetni a gyereket. Ezt a kekszkérdést max a babakocsis kor végéig lehet húzni, aztán úgyis ki kell tárni az ajtódat a szemét előtt….. vagy irány az elvonulás.
A nagyszülők és az egyéb rokonság “jótékony” hatásáról ne is beszéljünk. Amikor úgy akarják a gyerek szívébe lopni magukat, hogy édes italokkal és “ételekkel” kínálgatják. És hiába kéred századjára is, hogy pakolják már el a tálaló tetejéről azt a sok szart, mert a gyerek eléri, és kíváncsi, és ezzel a gyümölcs sem tudja felvenni a versenyt. Állati szomorú.
Ismerősi köreimben csak azoknál tud megvalósulni az egészséges táplálkozás, akik sokáig nem engedik közösségbe a gyereket, illetve megszakították vagy ritkították a kapcsolatot a rokonsággal. Tehát ennek is ára van.”
LB: Lehet az árral szemben úszni, táplálási elveket követni a családi és baráti “bepróbálkozások” mellett?
Vasas Éva:
Valóban megterhelő árral szemben úszni, de mint ahogy az írásban említették, miután nem jurtában élünk az erdő közepén, ez megkerülhetetlen.
L.B.: Igen ez egyértelmű, de hol kezdjük, hogyan, hogy az ne vigyen, hogy stílusos legyek “keksz-törésre” a családban?
Vasas Éva:
Érdemes azokkal, akikkel van rá mód (nagyszülők, rokonok, barátok) egy jó pillanatban leülni és beszélgetni. Nem akkor, amikor már épp a cukros zacskót nyújtják át a gyereknek és az ember feje felrobbant, hanem olyankor, amikor mindenki higgadt, nyugodt (befogadókész) és van idő a beszélgetésre.
L.B.: Valóban, igen, ez a tapasztalatom, a problémák megbeszélésekor, hogy meg kellene találni a megfelelő pillanatot, különben félre csúszhat a dolog.
Vasas Éva:
Igen. Érdemes érvekkel alátámasztani, amit kérünk, hogy ne egyszerű dafke-nak hasson, és lehet nyíltan kérni, hogy tartsák tiszteletben a dolgot, bármilyen furcsa is nekik.
Ha ezt megteszik, a gyakorlatban (is) ismerjük el igyekezetüket. Hogy ne tűnjünk egyoldalúnak, megkérdezhető, hogy miért fontos nekik az édességek, sós rágcsák adása, mit várnak tőle, mit szeretnének vele – majd fel lehet ajánlani, hogy lehetnek olyan édességek, finomságok, amiket ha nem is örömmel, de a szülők még el tudnak fogadni és adhatóak kedveskedés gyanánt.
L.B.: Ez jó, közösen meghatározni, hogy hol vannak a határok az elfogadásban, adásban, ez jónak tűnik.
Vasas Éva :
Igen, a közös gondolkodás lehet a jó irány, a cél pedig az, hogy senki, egyik fél se érezze a kezeit megkötözve, az érveit és érdekeit lesöpörve, különben nem marad más, csak a dac és a nyílt vagy burkolt ellenállás.
L.B.: Azt tapasztalom, hogy a gyerekkel kapcsolatos “generációs családon belüli különbségek” miatt szinte állandó harcvonalban érezhetik magukat a résztvevők. És nemcsak a szülők, a másik oldalon álló rokonok és végül a gyerekek is. Hiszen az ő fejük fölött megy a szócsata.
Mi legyen az olyan esetekben, amikor nincs közös nevező?
Vasas Éva:
Igen, lesznek olyan esetek, amikor a fenti megoldásra, közös nevező keresésre nincs mód. Erre érdemes előre felkészíteni a gyerekünket is. Szintén egy nyugodt pillanatban átbeszélhetőek vele az érveink – nem rábeszélés, hanem magyarázás céllal.
A megbeszélésekkor érdemes kerülni a “de” szót. Meglepő, hogy milyen sokszor, értelemvesztés vagy -változás nélkül kiváltható “és”-sel vagy “csak”-kal.
Kereteket vele is körbe lehet határozottan rajzolni közösen. Egyértelművé téve, ha vkitől kap ilyesmit, eldöntheti (az általunk kapott infók tudtában), hogy eszi, nem eszi-e, csak pl. alvás vagy étkezés előtt nem szeretnénk, ha enne/inna ilyesmit. Kaphat esetleg helyette mást, ha nem megy máshogy, és hogy mit, azt is közösen határozzuk meg.
L.B.: Mi van akkor, ha a gyerek mégis elfogadja a nasit, mi pedig ugranánk és szednénk ki a kezéből? Mi legyen, hogy ne váljunk nevetségessé, szélmalomharcossá?
Vasas Éva.:
Hát, ha a közösen lefektetett kereteket megszegve fogadja el a nasit (a fenti példánál maradva étkezés vagy alvás előtt), akkor empatikusan és határozottan emlékeztetjük a megállapodásra és segítünk neki annak betartásában. Ha a gyerekünk a közösen meghatározott kereteket megtartva fogadja el a nasit (játszótéren, buliban stb.), és valószínűleg el fogja, tartsuk tiszteletben. A tiltással hosszú távon nem sokra megyünk.
Fontosabb a mintaadás, az, hogy mi nem eszünk ilyeneket és nem is értünk vele egyet, ez a valódi célravezető attitűd – csak ehhez idő kell, míg beérik. Addig módunk van gyakorolni a türelmet és a saját hosszútávú nevelési hatásunkba vetett bizalmat ?
L.B.: Most az olvasók közül talán többen fölhördülnek, hogy ez mind szép és jó, de ők kudarcot vallottak. Szeretnék megerősítést küldeni azzal, hol nálunk is bevált ez a hozzáállás. Mert a gyerek mintakövető. Ha érzelemnyilvánítás, felhangok nélkül, tényként közöljük, ahogy például ez nálunk volt, hogy én nem eszem olyasmit, amit ő elfogadni vagy enni készül, akkor a döntésemet közvetítettem. És a választás lehetőségét mutattam. Vele együtt azt is, hogy vannak ismereteim a döntésem mögött.
Vasas Éva:
Igen, és amit megfogalmaztál, az is nagyon fontos hosszútávú cél: a tudatos és informálódott döntéshozásra és a másik akaratának tiszteletben tartására nevelés modellnyújtással. Valamint ugyanígy fontos, hogy az evés a gyerek választásának, döntésének, ne pedig behódolásának eredménye legyen.
A kapcsolataink is meg tudnak mérgeződni például az erőszakos behódoltatással, és a kapcsolataink megóvása legalább annyira fontos, mint a testünké – bizonyos helyzetben érdemes mérlegre tenni mindkettőt. Érdemes arra figyelni, hogy egy határon túl mi magunk ne élezzük tovább a gyermekünk lojalitáskonfliktusát. Jó, ha felismerjük azt a pontot, amikortól fontosabb tud lenni legalább nekünk a gyerekünk lelke, mint a csoki. Ilyenkor mentsük ki mi a felnőttek harcvonalából (elfogadással), mert nem csak a csoki, chips, kex, de a bűntudat is károsan hat, ami a felnőttek közti (hideg)háború miatt kialakul a gyerekben, hisz ő nem érti, hogy ezt a konfliktust nem ő okozta. Csak azt látja, hogy elfogadott valamit és azóta áll a bál.
L.B.: A problémák, az előállt helyzetek megoldásának vannak érdekes, talán első pillanatban szokatlannak tűnő lehetőségei. A meseterápiára gondolok. Boldizsár Ildikó Metamorphoses módszere jutott az eszembe.
Lehet ebben az esetben ezt alkalmazni?
Vasas Éva:
Igen.
Ételallergiás vagy cukorbeteg gyerekekről szóló mesék érzékenyíthetik a gyerekeket arra, hogy másnak sem szabad mindent. Jó beszélgetésindító és gondolatformáló lehet.
A visszatérő ismétlődésre épülő vagy a türelem, önuralom jutalmazódására épülő mesék – pl. telhetetlen kisgömböc, a halász és a felesége – is analógiásan segíthetnek.
A meséket nem kell értelmezni a gyereknek, elég csak elolvasni. Működnek.
Ha Éva szakmai tudása számotokra is segítség lenne, saját weblapján eléritek: http://www.vasaseva.hu