Egy gyermekorvos naplójából … Szerdák

Ez a nap a középiskolámra emlékeztet, mert ott is fasor kísérte az utat, szemben az épülettel. Éppen úgy szemben, mint itt, ahol a szerdai napokat most kezdem.

De emlékeztet másképp is, mert ott vagyok doktor, abban a gimnáziumban, ahova a lányom négy évig járt, és ahol érettségizett.

És az az iskola ez, amelyik mellett ott a templom, ahol búcsúztattuk azt a szívemnek oly kedves nőt, aki egy nagy betegség során feladta, pedig mennyire szerettem volna, ha marad még, de ő nem akart. Ennek a templomnak az ablaka előtt áll kiterjesztett szárnyaival az angyal, aki útjára kísérte Őt, akit szerettem volna, ha marad.

Elmegyek ezeken a szerdákon a templom lépcsője mellett, és arra gondolok, nem múlik, csak körbenövi az Élet.

Megyek a kerítés mellett tovább, nézem a templom óráját, aztán a kaput a gimnázium épületének hatalmas kapuját, rajta a jelentőségteljes rézkilincs, és szeretném, nagyon szeretném, hogy úgy legyen, hogy legyen úgy, ez a kilincs nyitotta Faludy előtt az ajtót. Faludy előtt, aki Vitorlán Kekovába utazott később, és megmutatta nekem az Esőerdőt, meg Eric-et, és felnőttként tudtam meg tőle, miért is Tanuld meg ezt a versemet. Minden szerdán erre gondolok, a diák Faludy kezére ezen a kilincsen, aztán ráteszem a kezem a kilincsre, és évtizedeket visszafelé érintek egy másik kezet. Múltba, múltból jövő-menő játék ez.

Szép ajándék. Olyan, amitől elviselhető, amiről azt gondolnánk, már nem elviselhető, vagy enyhítve a szavakon, alig elviselhető, sok, nehéz, letenném inkább.

Aztán, ha bemegyek a kapun és felmegyek a lépcsőn, balra a portásfülkében ül valaki, aki aznap vagy megismer, vagy nem, de már nem törődöm vele, mert valójában mindig késésben vagyok egy kicsit, ezért sietek magyarázkodás nélkül végig a folyosón, aztán balra le a lépcsőn, a hideg folyosón tovább, a végéig, igen, ez az alagsor. Mert itt van, itt van az orvosi szoba.

Kicsit dohszagú, kicsit öregszagú, és hideg folyosóról nyílik. Egy falra szerelt ősrégi villanymelegítő próbál harcolni a folyosói hideggel a váróban. Bent a történelem előtti korból származó – ezt a mondatrészt egy Baricco novellában olvastam, megmaradt az emlékemben, ezért most ideírtam – szakadt ülőkéjú és ragtapasszal pótolt szék, zsámoly, ügyesen letakargatott vizsgálóágy. De van számítógép, világítós visus tábla, és gyógyszerszekrény, Strepsils-szel, Algopyrinnel, lázmérővel, toroknéző lámpával, ami valójában pupilla-lámpa. A függönyök behúzva, ablak bukóra állítva, az asztalomon a fonendoszkóp, a pecsét, az a pupilla lámpa, meg az igazolási papírok, és a tollak mellett egy kerek műanyag tartóban egy narancssárga hajú, megmondhatatlan formájú kis játékfigura, amit az első ilyen szerdai héten két évvel ezelőtt a kukába akartam hajítani, de a védőnő határozott ellenállása miatt megtartottunk. Szeretik a gyerekek, mondta. Ha nagyon félnek, ezt a kezükbe veszik, és megsimogatják.

Tőlem még senki nem kérte, hogy hadd simogassa meg. Talán mert nem félnek, vagy mert ha félnénének, más megoldást találunk.

Van íróasztalunk, kettő is. Az egyik oldalán ülök én, a másik oldalán a gyerekek, vagyis mindig csak egy. A soron következő. És kérdezek, és válaszolnak. Aztán vizsgálok, és ők fölbátorodnak, és kérdeznek. És mennek a kérdések innen oda, onnan ide.

Egyszer megkérdezte egy tizenkettedikes diák, miért van maga itt, miért csinálja? Nem nagy színvonalra vall, itt ülni és futószalagon vizsgálni egy alagsori helyiségben naponta 30-40-50 gyereket.

Annyira szíven ütött akkor az a mondat, hogy annyit tudtam válaszolni, hogy van olyan nap, amikor 80 oltást adok be …

A suli után egy gyors így-úgy-amúgy összeszedett ebédre és a szokásos átgyaloglásra van időm.

Át a rendelőbe, mert kettőtől ott folytatom. Négy óráig, vagy 5-ig, vagy ameddig vannak betegek.

HA befejeződik a rendelés, gyakran még maradok. Kati elmegy, én maradok. Ülök a félhomályban, lekapcsolom a szemet zavaró neonokat, és marad a sólámpa, meg a kis fények. Ülök ott. Olyan érzés, mint régen a kórházban, az ügyeletben. Olyan színe, olyan érzete lesz a térnek, mint hajdanán ott volt, abban a kórházban, ott a város szélén, alig egy kilométerre a Budapest táblától.

Ülök, és emlékezem. Szerdán, az estébe hajló délutánon.

2019-02-15

Kapcsolódó cikkek

LEAVE A COMMENT