Együnk kórházi “kaját”! Vagy inkább mégse…

Igazából nem kedvelem azt a szót, hogy kaja.
Mert az ételt tisztelni kell. És ha tisztelem, akkor nem nevezem kajának.
De most mégis ez jut az eszembe. Mindenki így emlegeti, kórházi kaja, ami szar. Kaja, tisztelet nélkül, ami szar.

Pedig az ételt tisztelni kell.
Így érzem. Gondolok a gyerekkoromra, és így érzem. Gondolok az ételekre, amit elkészítek, amit eszem, és így érzem. Gondolok a kiflikre, amit a nagyapám hozott a cekkerben a boltból. Gondolok a sültpaprikára, amit a nagymamám készített, meg a borsólevesre, meg a szilvalekváros derelyére. És így érzem. Mert pontosan emlékszem a szilvafára a kert végében, a szilvákra, amiből a lekvár készült. És emlékszem a kézre, ami összegyúrta a tésztát és a rádlival egyforma négyszögekre vágta. Hálát és tiszteletet érzek irántuk.

A kórházi létezésem 10. napján a tányéromon derelye volt. Szilvalekváros derelye. Őt négyszögletes lap.
És utána ugyanaz a zöldségleves, ami már három napja minden nap.
Lé, sárga sós lé, benne úszó sárgarépa és tészta.
Ekkor gondoltam, hogy az evésről fogok írni.
Az előző napokban lefényképeztem néhány ebédet, amelyek közül valamit megettem, valamit nem.

Együnk kórházi "kaját"! Vagy inkább mégse...

kórházi kaja

A paradicsomlevest betűtésztával csak azért ettem meg, mert legalább harminc éve nem ettem ilyet. És minden kanálnál kerestem az emléket. Végül a középiskolai ebédlőnél találtam meg. Ott a dunaújvárosi gimnáziumban. Ahol pont ugyanez az íz volt. Ez a sem nem sós, sem nem édes íz, ezekkel az elázott betűtésztákkal. Hihetetlen, hogy van, ami ennyire nem változik. Nem tud változni. Nem engedi a történelem.
Aztán körülnéztem a kórteremben, és kiderült, hogy csak én vagyok az egyetlen, aki kanalazza ezt a levest, én eszem a nosztalgiát. A többiek nem kértek belőle.

Aztán jött a karalábé leves, ami inkább főzeléknek nézett ki, mellette a második fogás a kockára vágott mirelit sárgarépából készített takonyszerű főzelék, feltétként 5 darab olajízű krokettel. Aztán volt zöldborsós változatban ugyanez, majd megmondhatatlan állagú, leginkább gömbölyű szivacsra emlékeztető piros gombóc a szétfőtt ízetlen krumplikockák és a halványpiros paradicsomszósz mellett.
Volt lisztes sűrítésben remegő tökfőzelék, és ütősen átható margarin ízű krumplipüré, rántott gombával, savanyú uborkával.
Minden reggel zsömle és margarin, vagy tojás, vagy sajt, amit soha nem ettem meg.

És alma. Vagy almalé.

A második hét végére egyértelművé vált, ha ez az egészségügyi intézmény számára vegetáriánus étrend, akkor emellett igen hamar hiánybetegsége alakulhat ki annak, aki hosszabb kórházi kezelésre szorul.

És ha ez az elképzelésük a vegetarianus és vegán étrendről a kórházi étrendet összeállító dietetikusoknak, akkor nagyon nagy a baj.

És akkor valóban igaz, hogy vashiány és nyomelemhiány, meg vitaminhiány alakul ki annál, aki ezt eszi, amit a kórházban kap.
Mert teljesen hiányzott a friss és nyers zöldség. Egyetlen napon sem volt a tányéron. Egyetlen adag sem.

Volt helyette szétfőzött, rosszízű alapanyagokból készített nagyrészben ehetetlen, élvezhetetlen étel. Amolyan kényszermegoldás. Hogy valamit egyenek az emberek.

Rengeteg alapanyag, annak a megtermesztése, szállítása, raktározása, feldolgozása, előkészítése, főzése, adagolása, szállítása. Kiporciózása, a betegágyhoz vitele. És végül összegyűjtése. Kidobása. Veszélyes hulladékként elszállítása. Megsemmisítése.

Nnnna, hát ebben nincs semmi tisztelet az ennivaló iránt, pedig azt láttam, úgy nőttem fel, az ételt tisztelni kell. Az alapanyagot, amiből készül, a folyamatot, ahogy készül és a jóízű ételt, mert rosszat készíteni és kidobni, és tudni, hogy rossz készül, és tudni, hogy nem eszik meg majd, és tudottan így készíteni, az tiszteletlenség.

A természettel és az emberrel szembeni tiszteletlenség.
És sajnos most ez van.
Nagyüzemben, naponta, körforgásban.

Együnk kórházi "kaját"! Vagy inkább mégse...

kórházi kaja

Együnk kórházi “kaját”! Vagy inkább mégse…

További témák a FOODCHOICE blogban.

Kövessen a Facebook oldalamon is.

Kapcsolódó cikkek

LEAVE A COMMENT