És akkor ráadásnak a bal láb is feladta…

A kék gipszben billegtem pár napig, aztán bicegve billegtem, aztán jól eláztam a zuhogó esőben, mert nem tudtam kinyitni az esernyőt, amig a Moszkva téren kerestem a buszmegállót. Elázott a gipsz, elázott a ruhám, és valami értelmezhetetlen, egyre erődödő fájdalmas érzés fészkelte be magát a térdembe.

A bal térdembe azon a hétfő délelőttön a háromnapos új kötéssel a jobb kezemen.

Láttam a buszt a megállóban, az indulni készülő buszt, zuhogott az esernyőre az eső, és hirtelen felindulásból szaladni kezdtem az emelkedőn fölfelé, a busz felé. Nem kellett volna. Az első pár lépésnél kiderült, hogy nem kellett volna. A lábam már alig tartott meg a lépcsőn fölfelé, olyannyira nem, hogy lerogytam az első ülésre és azon szorongtam, hogy elérkezik a megálló, és nekem le kell szállnom. De hogyan? És jött a megálló, jött a leszállás, zuhog tovább az eső, ázik a gipsz meg a szandálban a lábam. És kavarog bennem a kérdés,a kétségbeesett, ki fog segíteni, hogyan jutok el innen bárhová is. Bárhova, vagy inkább mondjuk haza.

És vigaszt keresve hitegetni kezdtem magam, mindjárt jobb lesz, mindjárt elmúlik majd a fájdalom, hiszen feladatom van, időre kell odaérnem, dolgoznom kell, ott kell lennem, várnak, számítanak rám. De minden lépéssel távolabb került a remény, és egy másik remény lett reális, hogy a barátnőmhöz még el tudok jutni, aki meg tudja nekem mondani, miért nem tudok járni. Sírva tettem meg az utolsó métereket a barátnőm által vezetett kórházi osztályig, Az odavezető lépcsők előtt úgy álltam meg a kórház kertjében, mintha a Csomolungma tetejére kellett volna felmásznom. Aztán a kezembe kaptam az MR beutalót, ami ellen persze elkezdtem ágállni, és azt monfdtam nem megyek. Kijózanító kérdése volt a doktorasszonynak felém: Akkor miért jöttél ide, ha nem akarsz a vizsgálatra elmenni?

És persze két nap múlva ott voltam az MR vizsgálóban. Szépen felöltözve bicegtem odáig, szépen felöltözve, rendezetten, mint korábban a nagy bajban mindig, de erről majd később írok. Szóval álltunk a recepciónál, a hűséges segítőm, meg én, vártunk a hatalmas táblánál, amelyre az volt kiírva, hogy kérjük itt várakozzon, miközben az újonnan érkezők lazán rátámaszkodva a pultra kapták és töltötték ki a vizsgálathoz szükséges dokumentumokat. Simán beelőztek. Aztán jöttem én, pedig előbb érkeztem, gondoltam, mégis később kerülök sorra, aztán letettem ezt a méltatlankodó gondolatsort, és inkább aláírást próbáltam rajzolni a gipszes jobb kezemmel a beleegyező papírra.

Leültünk a kőkemény es hideg padra, várni. Beszélgettünk és vártunk. Én voltam a 39-es kártya tulajdonosa. Mellettunk a sorrend megkerülői a 49-est szorongatták a kezükben. Két idős asszony, eltorzult testtel, bibircsókos arccal, mély ráncokkal, szomorú szájjal és szemekkel. És akkor azt éreztem, én nem leszek ilyen öregasszony. Nem leszek ilyen.

Épp kezdtem belegabalyodni abba, milyen nem akarok még lenni, ha öreg leszek, amikor valaki bekiabálta a levegőbe, hogy 39. Akkor kezembe vettem a 39-es kártyát, és imbolygó járású céltudatossággal irányba vettem az MR vizsgáló nyitott ajtaját. Ott a 39-es szám hangja azt mondta nekem, hogy majd le kell venni a cipőmet, és levettem a szandálomat, aztán mezitláb lépkedtem tovább a folyosón. Nem is értettem, miért mentem mezitláb a koszos padlón, miért nem kérdeztem, hogy mikor vegyem le. Mondták, lehajoltam, levettem.

Feküdjön ide, jött a következő utasítás. Lefeküdtem. A szoknyámat összehajtogattam magam mellett, hogy ne lógjon le. A lábamat kaloda félébe rögzítették. És akkor a 39-es hangja megint megszólalt, itt van egy fülvédő, vegye fel. És a kezembe adta a fülhallgató-fülvédőt. Főltettem, és azt gondoltam, most valami zenét fogok hallani. De csak zúgás volt benne. És hogy ne legyek annyira egyedül ott abban a zárt szobában a csattogó gép alatt, azt képzeltem, a tenger hangja van a fülhallgató kagylóiban, mint a nagy tengeri kagylóban, amit gyerekkoromban hallgattam.

2019-09-20

Kapcsolódó cikkek

LEAVE A COMMENT