Kezeket fel!

Gondoltam, megírom ennek a kézfeltartásnak a történetét.

Talán azért, mert nehezen tudom túltenni magam azon, hogy a nyaralás első napján baleset ér, talán mert esős hétvégén könnyebb itthon ülve írni, talán mert egyébként is szinte szobafogságban vagyok, mert ahogy a jobb kezem kiesett a forgalomból valahogy az egész egyensúlyérzékelésem megváltozott, és nem szívesen sétálgatok az utcán.

Talán azért, mert ott az adriai város kórházában a sürgősségi részleg folyosólyán a várakozás hatodik éjszakai órájában olyan reménytelenség érzés telepedett rám, ami meghatározó abból a szempontból, amit addig is tudtam, csak most méginkább tudok, hogy a lélek tünetei mennyire fontosak az orvoslásban. És az életben. Minden lelki lény életében.

A végtelen reménytelen üresség. Ez volt abban a hatodik órában.

A kórházi folyosón, tömegben, éjszaka, fájdalommal, bizonytalanságban.

Időnként a kivülálló rácsodálkozásával néztem a sérült kezem alakváltozásait, merre vándorol a duzzanat, hol alakul ki a vérömleny, milyen bölcs a szervezet, ahogy óráról-órára rögzíti a serülést és lokalizálja a gyógyító erő tartalékait.

Máskor az orvos határozottságával gondoltam azt, ha ideg-és érsérülés is történt, akkor mielőbbi ellátás kell, én pedig csak itt ülök a bábeli zürzavarban a széken, miközben nem történik a várakozáson kívül semmi. De ha újra és újra oda is megyunk a recepciós pulthoz, csak azt a választ kapjuk, hogy a várakozási idő vagy még 3 perc vagy 3 óra, üljek vissza.

Aztán volt, amikor a laikus kétségbeesés lett úrrá rajtam, és kiszaladtam az ajtón a szabadba, oldva a szorongást, hogy talán itt kell maradnom, mert operálni kell, és akkor kórházi befekvés, hogy megyek haza, hogy megy haza a lányom, idegenek operálnak, nem ismerem a kórházi szokásokat, azt sem tudom, milyen a műtéti technika. Aztán szaladtak tovább a gondolatok, nem fogok tudni írni, mert a jobb kezem sérült, nem tudok mosakodni, fésülködni, enni, dolgozni, meg hogy itt 35 fok van, gipsz, kötés, műtéti heg.

Aztán szólítottak, bal karomra vérnyomásmérő került, a sérült jobb kezem ujjára meg pulsoximeter. De hogy minek, és miért arra, az értelmezhetetlen.

Tartanom kellett a jobb kezemet a bal kezemmel, amig a pulsoximeter megmérte, amit kell. A másik kezemem volt még öt ép ujjam. Nem azokból választottak.

Aztán végre a vizsgálat, amikor megtudtuk, hogy éjjel még át kell utaznunk a városon egy másik kórházba, mert csak ott tudnak röntgenvizsgálatot csinálni, utána pedig vissza kell majd jönnünk, hogy meglegyen a diagnózis.

Megtettük az éjszakai adriai városban az ide-oda utat.

Meglett a diagnózis, hogy törés, hogy gipszelni kell.

De csak külön kérésre mondták meg, hogy melyik csonton milyen törés. Ha nem kérdezem kitartóan, simán begipszeltek volna mint egy bábút és utamra elengedtek volna az éjszakában egy CD lemezzel meg egy adriai nyelven íródott ambuláns lappal.

A CD lemezen nem zene volt, az ambuláns lapot elküldtem egy adriai nyelven értő barátnak, aki pontosította az én hézagos adriai nyelvtudásomat.

A papír egyik mondata az volt a nevem alatt, hogy a neme nem megállapítható.

Ez jó végszó.

A CD-t lejátszottuk, elküldtük az itthoni traumatológus barátnak.
Aztán még egy hetet maradtunk az Adrián.
Abban a fehér gipszes bundakesztyűben.

Itthon ezt a szép kéket választottam még 5 hétre.
Emlékeztet a kék tengerre, amit annyira szeretek.
Meg a lélekre és minden érző lényre.

Kapcsolódó cikkek

LEAVE A COMMENT