Az elmúlt héten 4 napot nem voltam a rendelőben.
Próbáltam nem ott lenni.
Mert sok lett, nehéz lett. Sok lett a feszültség, a megoldandó, a bizonytalanság, a lebegtetés.
Szerettem volna távol lenni ettől. Elmenni, nem nézni üzeneteket, nem hallani a telefonok hangját.
Egyre többször éreztem a furcsán kalimpáló szívemet, az erősödő fülcsengést, ami egy hónappal a covid tavaszi kezdete óta lett része az életemnek, és azt, hogy nem tudok rendesen aludni. Ismerem ezeket a vészjelzéseket, adtak már figyelmeztetést korábban, amikor rossz vége lett. Ezt szerettem volna elkerülni, amikor elhatároztam, hogy megyek.
Elhatároztam, és megírtam az utolsó munkanapon azt a hosszú és fontos információk első mondatú írást, amit vissza tudnak nézni, ha lejjebb lapoznak.
Elmentem, és azt gondoltam, jó lesz. Próbáltam nézni az őrségi tájat, próbáltam, bringázni a dimbdombokon, próbáltam kormin szőlőt enni a lugasokról, meg őrségi almát a templomkertben a fa alól. Próbáltam átlógni a szlovén határ lezárt sorompója mellett, épp csak két méterre a túloldalon. Hogy érezzem a szabadságot, még ha látszat is, mert a határzár mellett léptem oldalt át a nagy tiltó tábla mellett. Túllépni a szorongató bezártságon, bizonytalanságon és elvárásokon. Próbáltam volna távol lenni attól, amit ha csak rövid időre is, de messzire akartam tudni.
Önvédelemből. Önző önvédelemből. Hogy egyben maradhassak. Hogy ne erősödjön a fülzúgás, a szorítás a mellkasomban és ne jöjjenek ébren töltött éjszakák. De nem sikerült. Bármennyire is próbáltam. Se kedden, se szerdán, se csütörtökön, és utána sem. Nem tudtam menekülni az üzenetektől, a hívásoktól. Pedig a szobában hagytam, amíg bicikliztem, a hátizsák mélyén, amíg átlógtam a túloldalra, a zsebemben, amíg az almát szedtem. A hír-eszközöket.És mindannyiszor elhatároztam, hogy nem nézek rájuk. Nem nézem, nem olvasom, hogy egyben maradhassak. Nem nézem meg, önvédő önzőségből. Megígértem magamnak, és leírtam mindenkinek, hogy nem válaszolok. Így tettem. Nem válaszoltam.
Senkinek.
Ahogy leírtam előtte, mielőtt elmentem, abban a fontos információk írásban.
Nem vettem fel, hiába csengett a telefon.
Nem válaszoltam, hiába jöttek a kérések, nem néztem meg, hiába jöttek a mailek és messenger üzenetek. Betegállományos papírról, igazolásokról, épp patikában állva választandó tápszerekről, orrcseppekről, lázcsillapítókról, krémekről, köhögésről, rendelési időkről.
Nem válaszoltam.
Hogy egyben maradhassak. Ebben a zűrzavarban.
Megtartottam, amit írtam, Önvédelemből.
Mert különben mit lehet kezdeni egy szétesett orvossal, és mit kezdenék a szétesett magammal.
És azért sem, mert megírtam előtte, hogy nem leszek elérhető.
