Messziről látszik, hogy fellép a lépcsőre, a jobb oldalon lévő kapucsengőt nyomja, egyik gyerek babakocsiban, a másik a kezében. Fel és le, és megnyom. Messziről nézem. Reggel 9 óra, épp hazaérek 10-ig, amikortól fel kell vennem a telefonokat, van még időm, vállamon a bevásárlással teletömött két nagy cekker.
Messziről nézem, lassan megyek a sarokig. A saroknál még eldönthetem, hogy megyek-e tovább egyenesen, ahol a le-föl lépegető, gyerekekkel körülvett nő nyomja a kapucsengőt. Vagy inkább állok és nézem. Állok és nézem, mint ahogy a tanár nézett engem a gimnáziumban, amikor a táblánál kínlódtam, mert nem tudtam megoldani a matematika feladatot. Állt távol tőlem a padsorok között, én egyedül a táblánál, és nézett, mire megyek ott egy helyben toporogva.
Megálltam, elindultam, pár lépés még az irányválasztó sarokig, végül úgy döntöttem, egyenesen megyek tovább, arra, amerre az a toporgó, csengőnyomkodó, nézelődő állt.
Közben eszembe jutott megint az a matek óta, és a tanár hangja, ne tekergesd a fejed, ne forgasd a szemed, nézzél, jött a padsorok közül az időntúli felszólítás.
Most néztem, néztem előre, néztem a vergődést ott a le-föl lépegető, babakocsit tologató, gyereket tartó alak várakozásában, a föllép, nyom, lelép, vár, a mi lesz már fokozódó ingerültségében.
Megálltam megint. Aztán döntöttem, elindulok, lassan közeledem, van időm még 10-ig, hazáig, nézem, mire fut ki az ajtó előtti toporgás. Eltelik újabb 5 perc, ugyanaz folytatódik, fellép, nyom, lelép, vár, körülnéz, toporog.
Újra elindulok, de már a szokásos tempóban, gyorsabb léptekkel, egyenesen oda. Épp fellép újra az első lépcsőfokra, nyújtja a kezét jobbra, csengő nyom. Arca épp a kiragasztott fehér lappal egy magasságban, lelép, tekinget, vár.
Ekkor érek oda. Az utolsó 10 lépés alatt elmegyek az összes ablak előtt, amelyeken ugyanaz a fehér lap van kiragasztva, ugyanazzal a szöveggel. És ami azon az ajtón is van, épp szemmagasságban, ami előtt ez távolról végignézett szinte rituális lépés-sorozat zajlott.
Odaértem. Megállok, megkérdeztem, mire vár.
A doktornőre. És a rendelőben dolgozó egyik doktornő nevét mondja. Ekkor megkérdeztem, olvasta-e az ajtón kifüggesztett, épp szemmagasságban levő papírt. Mondja nem. Pedig az összes ablakon ugyanaz a papír van kiragasztva, és az ajtón is, folytatom. Ezeket látta? Azt mondja nem. Mondom, akkor legyen szíves elolvasni.
De úgy döntöttem abban a pillanatban, hogy inkább gyorsítok a dolgon, és elmondom, hogy az van rajta, hogy a Covid miatt, meg ami a rendelőben történt, nem nyithatjuk ki, nincs bent senki. Napok óta. De nekem időpontom, van mondja. Megértem, de most lehetetlen bemenni, mondom. De mi az, hogy nem szólt neki senki, hogy be lesz zárva, mondja. Nem tudunk mindenkit külön értesíteni, mondom, mert olyan hirtelen jött az egesz bezárás, hogy nem volt módunk rá. De van önnek internetje, meg Fb. hozzáférése?
Nincs, mondja, és abban a pillanatban mélyen az aszfaltba fúrja a tekintetét.
Én meg folytatom tovább: mert az önkormányzat oldalán már a hét első napján reggel 8 óra előtt, a Fb-on meg már vasárnaptól fent van az összes értesítés.
Ott van a papíron, a kifüggesztetten, itt az ajtón, szemmagasságban az összes orvos összes elérhetősége. Meg, hogy be van zárva, és hogy miért. Látta esetleg, kérdezem újra? Nem, mert neki mára időpontja van, és ő azért jött ide. Kérném olvassa, mondom. Ott van az ajtón. meg az összes ablakon.
Látom, hogy nagyon haragszik rám.
És nekem eszembe jut az a matek óra, meg a negyed órai kínlódás, a toporgás, meg az elcseszett végeredmény, mert csak azt nem láttam meg, hogy cosinus helyett sinus van írva a sorba, mert nem a táblán lévő sort néztem, hanem valamerre másfele tekergettem a szemeimet.
És akkor a tanár megkérdezi, tud maga olvasni, Lengyel? Majd kiveri a szemét.
Szemmagasságban. Az a sinus.
Hiába akartam cosinust.
Az nagyon sinus volt.
Épp, mint most.
A leszálló ág.
További témák a Gyermekgyógyászat blogban.
Kövessen a Facebook oldalamon is.