Megosztás

Gyermekkori evészavarokról érthetően

A korábban nagy aktivitást kiváltó “kekszes” posztom kapcsán tovább folytattam a beszélgetést Vasas Éva pszichológussal. Most a gyermekkori evészavarok kialakulásáról beszélgettünk a szakértővel.

Dr. Lengyel Boglárka [LB]: Az evészavarok miképpen alakulhatnak ki gyerekeknél, csecsemőknel, ovisoknál?

Vasas Éva [VÉ]: A válasz kiterjedtsége miatt nehéz erre válaszolni. Ha alaposan és mélységeiben akarnék erre a kérdésre választ adni, egy könyvnyi lenne a válaszom. Kezdve azzal, hogy mit nevezünk evészavarnak valójában és mit hétköznapi értelemben. A klinikai értelemben vett evészavarnak szinte mindig hosszú előtörténete van és nagy szerepet játszik benne (a teljesség igénye nélkül) a kapcsolati zavar, az autoritás- és a kontroll problémák. Kisgyerekek körében ritkább, mint a kiskamasz, kamasz korúak közt. (Perry és Szalavitz A ketrecbe zárt fiú c. művükben említik egy korai éveiben járó gyermek “anorexiáját” – ebben a történetben szépen kirajzolódik a kapcsolati és az etetési problematika, melynek csak tünete az étel elutasítása, rossz hatásfokú emésztése.)
A korai években (csecsemő és kisded kor) meghatározó az etetés-evés kérdése, hisz az anya feladata a gyereket “életben tartani”. Regulációs zavarok közé soroljuk az ilyentájt jelentkező nehézségeket és alapvetően az édesanya, vagy elsődleges gondozó megtámogatásával orvosolhatók. Ennek fő összetevője az érzések tudatosítása és a helyes informálás. Szomorú, hogy az ellátórendszerben még mindig kevesen vannak azok, akik tisztában vannak a regulációs zavarokkal, az ún. BLW (baby-led weading) falatkás hozzátáplálással és egyáltalán a szoptatás irodalmával. Éppen ezért bátorítok minden szoptatással bajlódó édesanyát, hogy ne átalljon mielőbb felkeresni egy IBCLC-s szoptatási tanácsadót. Nagy általánosságban annyira eltávolodtunk az ösztöneinktől, hogy mára már jól és célirányosan képzett szakembernek kell lenni ahhoz, hogy érdemben tudjunk segíteni. Ezt tudják az La Leche Liga szakemberei.

A hozzátáplálást (HT) és a válogatósságot vizsgáló tanulmányok ugyan ellentmondó eredményekre jutottak, de ami közös volt mindegyikben, az az anyai aggodalom, mint a válogatósság és rossz evősség egyik legerőteljesebb bejóslója. A válogatósság nagyobb arányban fordul első elsőszülötteknél, alacsony születési súlyú vagy korababáknál és a nem szoptatott babák körében.

Mindez nem ok-okozati összefüggés, csak együttjárás – a valódi hatótényező az anyai szorongás, bűntudat, rejtett elutasítás. Az aggódó anyák jóval többször kínálják ugyanazt az elutasított ételt (ezzel konzerválják a gyermekben az “ételek rosszak” élményt, hisz a gyerek arányaiban többet találkozik így neki nem tetsző ételekkel), gyermekük testsúlyát alacsonyabbnak, tápláltsági szintjét, anyagcsere-háztartását sérültebbnek, rosszabbnak becslik, mint a valódi – ezzel óhatatlanul nagyobb mértékű szorongást és aggodalmat kapcsolnak az evéshez. Ez a szorongás dinamikája, melynek bűvkörébe bekerül a gyerek is, aki megéli anyja feszültségét már mikor csak kezdődik az etetés (anya arca megfeszül, illata más, kézbe vétele nem olyan puha – etetés jön…), tiszta anyai tükörként stressz-reakciók indulnak a gyerekben is, amik étvágycsökkentő hatásúak (melynek egyik célja, hogy legyen mielőbb vége ennek a rossz és feszült helyzetnek). Így igazolódnak az anyai félelmek, miszerint nem eszik a gyerek, amitől a következő etetés csak még feszültebb lesz – és ezzel az ördögi kör már be is zárult.

Hogy hogyan lehet ebből kitörni?

Értem az igényt a megmondásra, az egész világunk arra épít, hogy minden megoldható 2-4 módszerrel, a megoldó oldal megdicsőül, a megoldásra várónak pedig nincs felelőssége. Valójában én nem hiszek a receptekben. Nehéz tutibefutó útmutatást adni ebből az ördögi körből való kiszakadáshoz, mert annyi minden árnyalhatja és befolyásolhatja még ezt a dinamikát, amit egy általános recept biztosan nem tud közrefogni – és mint ilyen, veszélyforrássá is válhat. Engedve a nyomásnak annyit merek talán mondani, hogy ha egy édesanya azt észleli, hogy alapvetően a gyermeke fejlődik, figyelme, érdeklődése, vegetatív funkciói nem zavartak, akkor hagyja rá a gyerekre, hogy mit eszik és mennyit. Bízzon benne, hogy a gyerek tudhatja; hogy életösztöne erősebb annál, mintsem hogy emelt fővel, csendben éhen haljon. Ezzel kompetenciát szavaz a gyerekének, nem vesz magára túlzott felelősséget, nem terhelődik a kettejük kapcsolata, nem rombolódik senki önbizalma és egyik fél sem lesz túlkontrolláló, amire csak burkolt ellenállással válaszolhatna a másik.

Egyen a szülő jóízűen a gyerek előtt anélkül, hogy akarná, hogy a gyerek egyen. Egyenek olyan ételeket, amikkel a gyereket is kínálják, hisz ösztönünk, hogy azt esszük, amit a másik (ez a garancia arra, hogy ne együnk mérgező dolgot). Az evés legyen kötelezettségmentes, öncélú és önazonos, sokat segíthet ebben a BLW. Esetleg etesse egy ideig más a gyereket (olyan, akinek ez kevésbé szorongató). Ezzel együtt határozottan azt tanácsolom, hogy mielőtt bármi drasztikusabbat kipróbálnának, mindig konzultáljanak szakemberrel és bízzanak abban, hogy a gyerek nem fog éhen halni egy teli hűtő mellett.

Sokszor a gyerek nem evését az édesanya tudattalanul önmaga vagy anyai szeretetének elutasításaként éli meg.(Ez a magára vonatkoztatás a spontánul és természetes módon beállt szimbiózis, az anya-gyerek fúzió egyik vadhajtása. Ez a fúzió, melyet ösztönöknek is hívunk, a gyerek túlélési esélyeit hivatott növelni a rendkívül nagyfokú anyai ráhangolódás révén. A csecsemőt és kisgyermeket nevelők agya, hormon-háztartása nem sokban különbözik egy kényszerbeteg agyától – csak ennek a nagyfokú figyelemnek a gyermek a tárgya. Ez az állapot egyben nagyobb fogékonyságot eredményez a szorongásra is.) Fontos az édesanyát megnyugtatni, ne szülői kompetenciahiányosságának élje meg a gyermek viselkedését.

Volt dolgom olyan esettel, amikor a gyermek 2 hétig alig evett, szülei “fényevőnek” nevezték (jogosan) és az édesanyának nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ezt az érthető mód szorongató állapotot túlzott reagálás nélkül hagyja. Mint később kiderült, a gyermek csak fogzott, és amit kibújt egyszerre 3 fog, az étvágya spontán helyreállt. Az ilyen, a fejlődés során természetszerűleg beálló helyzetek melegágyai a későbbi eszkalálódó problémáknak, annak, hogy elinduljon egyfajta szkander az etetés-evés körül – persze ahhoz, hogy egy ilyen eset problémát kiváltó legyen, kell valamilyen sajátos, fokozott fogékonyság a témában (kutatások szerint pl.: az anya attitűdje az ételhez, evéshez, saját súlyához, esetleg emésztőrendszeri betegségbeli érintettség és ennek átörökítésétől való félelem).

Nagyobb gyerekek (totyogó, óvodás) esetében sokszor a szülők félre- vagy alulinformáltságát tapasztalom. Szélesebb körben kellene ismertté tenni az ún. virsli-kakaó korszak jelenségét és akkor máris könnyebben lennének elfogadóbbak a szülők a gyerek válogatósságával, szűk étkezési repertoárjával. A virsli-kakaó korszak arra a jelenségre utal, amikor a gyerekek (2-3 éves kortól) szinte mindig csak ugyanazt a pár dolgot eszik, ezzel azt az érzetet keltve a szülőkben, hogy valamilyen hiánybetegség veszélye megnövekedhet (ők a kedvenc-evők).

Ha emögött nem az újtól való-, vagy a textúra-fóbia van (ez utóbbi könnyen együtt jár a szenzoros érzékenységgel), melyek azért nem túl gyakoriak, akkor egyszerűen csak egy ösztönös programról van szó, mely a szüleitől már hosszabb időre eltávolodni tudó gyermeket az ősidőkben védte attól, hogy kompetens felnőtt jelenlétének hiányában megegyen minden ételnek látszó bogyót, hajtást, gyökeret stb. A hiánybetegség kompenzálására egy ilyen korú szervezet rendkívüli módon fel van készülve – hiszen tudja, hogy életben maradásának feltétele kettős: 1) nem megenni ismeretlen dolgokat és 2) egészségesnek maradni, vagyis kihozni minden végül megevett (az 1-es szabály miatt viszonylag egysíkú) ételből a maximumot. Minden gyereknek nagyjából saját ízlése mentén dől el, hogy mi lesz az a pár kedvenc – valószínűleg a szervezet magára szabja, hogy mi az az étel, amit ki tud maxolni úgy, hogy az 1-es szabályt betartja.

Egy francia tanulmány bölcsődés és óvodás korú gyerekek táplálkozási szokásait és élettani mutatóit vetette össze. Arra jutottak, hogy a dietetikus által összeállított és az “egyél, amit kívánsz” menti étkezés során nem alakul ki a gyerekek közt jelentős különbség az egészségi állapotuk terén. A kedvenc ételek persze váltakozhatnak idővel, egyszer csak bejelentik a gyerekek, hogy amit eddig fennhangon hirdettek, mint egy-igaz-ételt, azt ők sosem szerették, sőt, kifejezetten utálják. Ettől áll égnek minden háziasszony haja. Érdemes az első ilyen öngól után nem firtatni többet az igazságot, hanem alkalmazkodni a megváltozott helyzethez és nem főzni az addig joker ételt, hisz a váltás valószínűleg annak a jele, hogy a szervezet telítődött, már nem tudja úgy hasznosítani, mint kellene, valami újra van szüksége.

Valójában ilyenkor büszkék lehetünk magunkra, mint szülőkre, hogy gyerekünk tud önazonos lenni, nem neveltük le az ösztöneiről – ez sokkal fontosabb hosszútávon, mint az, hogy megtanulja leerőszakolni magába az ételt azért, hogy más örüljön, hogy a kanál-repülő beszálljon a szájába, hogy udvariasnak és jól neveltnek tűnjön – és ezzel elfelejtsen figyelni a saját testének jelzéseire.

Folytatjuk!

Megosztás