Emlékszem arra a pillanatra, amikor még a vírusidők legelején jött a hír, nem utazhatunk külföldre. Az egészségügyi dolgozók egyáltalán.
Álltam a konyha közepén, és azt éreztem, hogy nagyon nehéz súly ereszkedik a mellkasomra, egyre nehezebb, és nem enged. Megállít, megszorít, elveszi a levegőt. És ez nem a koronavírus fertőzött és tüneteket panaszoló beteg légszomja volt.
Elfogyott a levegő.
Az egészséges térből, azon a hétköznapi korai reggelen, ott a konyhakövön állva fogyott el.
Ismertem ezt az érzést régről, nagyon régről, a piros útlevél, aztán a kék útlevél évtizedeiből.
És éreztem akkor is, amikor egy kékgolyó utcai kórházi barakk épület előtt a kertben állva az arcomba tolták, hogy az ilyenek nem élnek öt évnél tovább.
És most hirtelen rájöttem, hogy gyászolok. Újra.
De már nem mikrogyász van, hanem világgyász.
És a gyászban a világ felfordul, darabokra esik, és biztos, hogy soha nem lesz semmi olyan, mint volt. Annak ellenére sem, vagy éppen azért, mert nyüszítve követelnénk vissza a régi életet. És hinni, hogy ez az egész csak ideiglenes. Ideiglenes abnormalitás. Aztán kiderül, hogy a normalitás valóban elvész, elveszett, az egzisztenciális veszteség reális félelem, a kapcsolatok nem élik túl a szakítópróbát. Együttesen gyászolunk. Kollektív világgyászban vagyunk. Ez lett egyértelmű ott 2020 tavaszán a konyhakövön.
Most ez van.
Senkinek nem lesz ugyanolyan a hatos villamos, meg a fák, meg a parkok, meg a könyvesbolt, nem lesz olyan a zsömle, meg az alma a polcokon, nem lesz olyan az út hazafelé. Mint volt.
Csak lehet, hogy nem tudják.
Én meg mondhatom, hogy tudom. Mert megéltem, kicsiben.
És most itt van nagyban.
Majd lassan rájönnek.
De ahhoz értelmezni kell a folyamatot, a stációkat, amelyen túljutunk vagy amelybe beleragadunk.
A VírusVilággyász okozta gyász első fázisa a tagadás. Tagadása annak, hogy ez a vírus befolyásolhatja az életet, a mindennapokat, a megszokott rendet. A következő szakasza a düh, mert a történések mégiscsak arra kényszerítenek, hogy bezárva éljünk, elveszítve a korábbi szabad tevékenységeket. Aztán jön az alkudozás, mert távolságot tartok, maszkot hordok, nem megyek emberekkel telezsúfolt helyekre, sőt az utcára sem, akkor minden jobb lesz. Jobb lesz, ugye? És jön a negyedik szakasz, a szomorúság, amikor senki nem tudja, mikor lesz ennek az egésznek vége. Sőt azt sem, hogy jobb lesz-e egyáltalán. Aztán végül az elfogadás, elfogadása annak, hogy van, ami van. abból főzünk, ami van, ami lett. És ki kell alakítani egy új életet. Ami élhető tovább.
“És az elfogadás fázisa az, amelyben igazi erőnk rejlik, mert az elfogadás kontrollt jelent. Visszanyert kontrollt a tetteink, a gondolataink, az életünk felett.”
Lehet, hogy ez most sokkolóan hangzik, mert az elfogadás beletörődésnek gondolható. Gondolható, de nem az. Gondolhatja az, aki elakad az említett szakaszok valamelyikének útvesztőjében, és nem jut el eddig, a végéig. De az örök kérdés, hogy áldozatként vagy tanuló-tapasztalóként éljük-e az életet. Van-e kiút az áldozatiságból?
“Országtól, háttértől, vallástól, kortól, nemtől függetlenül nagyon sokan gyászolunk. Súlyos terhet mér ránk az is, hogy elveszítettük a mindennapok kiszámíthatóságát, a megszokottat, amit eddig magától értetődőnek tartottunk. Kollektív az aggódásunk és kollektívvé vált a gyászunk is. Ami eddig egyértelmű volt, az egészen apró és mindennapos dolgok: az, hogy lehet lisztet kapni vagy éppen WC papírt, az, hogy bárki mellé leülhetünk a buszon, hogy ismerőseinkkel kezet foghatunk vagy megölelhetjük őket és aggódás nélkül vihetjük gyermekeinket a játszótérre, mindez hirtelen elérhetetlen távolságba került és ez a távolság az, a hiány, ami felértékeli életünk ezen egyszerű, de most hirtelen felbecsülhetetlen értékű építőkockáit. Vajon ezek a veszteségek megtanítanak-e minket újra megbecsülni egymást” és újra talpra állni a veszteségek után?
A Kékgolyó utcában a barakképület már nem áll, nincs ott a kicsi szobában az íróasztal, rajta a 2000-ben kiadott budapesti telefonkönyv magasításnak, hogy följebb kerüljön az eszköz, amivel jobban lehet látni a szövettani metszetet a nagyítólencsék alatt.
Na?
Taps lesz vagy fényképész?
Rajtad áll.
Dr. Lengyel Boglárka
Az idézetek forrása: PENZ ORSOLYA KATALIN – Megtörni a fájdalmas csendet. Thanatológiai Szemle 2020/2